Felépítésüket tekintve a tűzjelző rendszerek tűzjelző központból, automatikus érzékelőkből, kézi jelzésadókból, és jelzőeszközökből (hangjelzők, fényjelzők, és hang- fényjelzők) állnak.

A tűzjelző központ a hozzá csatlakozó automatikus érzékelők, és kézi jelzésadók által szolgáltatott információkat feldolgozza, kiértékeli, és szükség esetén parancsot küld a megfelelő folyamatok beindítására (hang- és fényjelző eszközök bekapcsolása, liftvezérlés, légtechnikai egységek, és/vagy hő- és füstelvezető berendezések vezérlése).

A tűz érzékelésére többféle megoldás létezik:

A füstérzékelő (ami lehet ionizációs, optikai, aspirációs, vagy ezek kombinációja) már korai szakaszában érzékeli a tüzet.

Az optikai füstérzékelő: benne egy infravörös fényt kibocsátó adó, és egy azt érzékelni képes vevő van elhelyezve úgy, hogy normál körülmények között az adó nem látja a vevőt. Tűz esetén a kamrába jutó füstrészecskéken az infravörös fény irányt változtat, és a vevőbe jut. Ekkor az érzékelő riasztás jelzést küld a tűzjelző központnak.

A hőérzékelő: valamely anyagtulajdonság hő hatására fellépő változásán alapul. Az érzékelő lehet hősebesség, vagy hőmaximum érzékelő, illetve létezik ezek kombinációja is. A hősebesség érzékelők egységnyi idő alatt történő meghatározott hőmérsékletváltozás esetén riasztás jelzést küldenek a tűzjelző központ felé. A hőmaximum érzékelők az előre beállított küszöbhőmérséklet elérésekor küldenek riasztás jelzést a tűzjelző központnak.

A lángérzékelő: a látható fénynél nagyobb, vagy kisebb hullámhosszú sugarak az érzékelőben fizikai paraméterváltozást okoznak. A megváltozott paraméter hatására az érzékelő riasztás jelzést generál a tűzjelző központ felé.